DopeMan a  http://www.szekelyhon.ro internetes magazinnak adott nagy interjút a médiáról, Puzsérról, a DopeManTéVéről, politikáról, a korai és napjaink DopeMan Lacijáról, az alternatív államfői szerepvállalásáról, a határon túli és inneni magyarságról, a kettős állampolgárságról és még sok fontosnak mondható témáról... 

 Pityinger László (Dopeman) a magyar gangsta rap egyik legismertebb személyisége. Első albuma 1997-ben jelent meg, Fordult a Kocka címmel, amely a kezdeti nehézségek ellenére hatalmas sikert aratott. Következő albuma két évvel később aranylemez lett. Sikere azóta is töretlen, utolsó albuma idén jelent meg, Drogsztár címmel. A magyarországi közélet jelentős személyisége. Dalainak, nyilatkozatainak egyaránt van visszhangja. Magyarország alternatív államfője, a gangsta rap fenegyereke, közszereplő, édesapa: megannyi szerep, amelyekben feltűnt az évek során. Egy budapesti kávézóban beszélgettünk pályatársakról, példaképekről, jelenről és jövőről.

– A magyar média jelentős személyisége vagy. Hogyan látod saját helyzeted a médiában?

– Én akkor megyek el egy műsorba, ha nekem megéri. Nem szerepelek csak azért a televízióban, hogy növeljék a nézettséget, adott esetben azzal, hogy Dopeman és Majka egy műsorban szerepel. Tisztában vagyok azzal, hogy mi az értékem. Úgy gondolom, ha csak egy kicsit is bátrabbak lennének a televíziók vezetői, már rég szerepet kaptam volna valamelyik tehetségkutató zsűrijében. De nyílván ők úgy gondolják, hogy valamilyen szinten kezelhetetlen vagyok, és hogy az előre megrendezett színfalak mögé engem nem lehet beültetni. Például ott van Puzsér, aki lázadó újságíró volt meg kritikus. Most pedig elhiteti az emberekkel, hogy micsoda lázadás az, amit ő csinál, pedig egyáltalán nem az. Onnantól kezdve, hogy leszerződött az egyik kereskedelmi csatornával, meg van mondva neki, hogy hogyan lázadjon. És hiába mondja, hogy ő továbbra is önálló, szabad kritikus, mert szerintem ez nem így van. Az ő lázadása tökéletesen bele lett ültetve abba a franchise-ba, amit az adott tévé képvisel. Például akkor, amikor a Viva Comet díjátadón elkezdett kiabálni az énekesek meg előadók előtt, hiteltelen lett. Amúgy is a Csillag Születik kezdetétől fogva hiteltelen volt, mert amit ő kommunikál, nem igaz. Én sosem nyilatkoztam azt, hogy nem ülnék oda. Dehogynem, egy bizonyos összegért cserébe. Elmennék, jót mulatnék és még pénzt is keresnék vele. De az alapján, amit ő nyilatkozik, ott sem szabadna ülnie, mert attól a pillanattól kezdve ő is műanyag.

– Úgy gondolod, hogy minden irányítva van a médiában?

– Persze. A kereskedelmi médiában és a politikában egyaránt irányítanak mindent. Ez a Dopeman Tv nagyszerűsége, hogy az nem egy irányított valóság.

– A Dopeman Tv ötlete mikor pattant ki a fejedből? Mi a célja?

– Meg vagyok győződve arról, hogy ez az én jegyem arra, hogy túléljem a 21. századi változásokat a médiában meg a szórakoztatóiparban. Én még egy másik világból jöttem: úgy lettem sikeres, hogy megfogható lemezeket adtunk el, megfogható koncerteket csináltunk, megfogható díjakat nyertünk, tehát kézzelfogható volt minden, amit tettünk. Ez mára már rettenetesen átfordult, és az egész valahogy megfoghatatlan, az a része a dolgoknak legalábbis, amivel én foglalkozom. Azt gondolom azonban, hogy egy sokoldalú ember vagyok. Nem csak ahhoz értek, hogy szövegeket írjak, lemezeket gyártsak és azokat előadjam, hanem jó a beszélőkém, képben vagyok a világgal kapcsolatban. Szórakoztató vagyok, és van egy fajta humorom, amit valaki vagy élvez vagy utál vagy nem is érti. Az emberek többségét megosztom. Ezt próbáltam tulajdonképpen tőkévé formálni. A Dopeman Tv tulajdonképpen az én befektetésem a jövőbe: Dopeman a 21. században. Itt nem csak arról van szó, hogy zenélünk meg lemezeket gyártunk, hanem valóságshow-ban, blogműsorban, beszélgető műsorban és filmben is játszunk, itt akármi megtörténhet.

– Miben különbözik az a Dopeman, aki 1997-ben kiadta a Fordult a Kocka című lemezt és az, aki idén a Drogszárt? Átalakultál, alkalmazkodtál a viszonyokhoz? Megmaradtál ugyanaz a lázadó?

– Nincs ebben túl nagy varázslat. Olyan változások történtek csupán, amelyek teljesen normálisak egy ember életében. Az első albumom kiadásakor 23 éves voltam, most 38 vagyok. Annyit változtam, amennyit a karakteremen kellet változtatnom az idő múlásával. Érettebb lettem, meg sokkal jobban tudunk zenélni: még jobban figyelek arra, hogy profeszionálisabban menjenek a dolgok. De az alapvető karakterem ugyanaz maradt.

– Magyarország alternatív államfője vagy. Ez pontosan mit takar?

– Ez csak egy újabb személyiség, amit fel tudtam venni. Ennek jelentősége az, hogy egy teljesen új szintre emelt a köztudatban, a mindennapi emberek szemében. Egy rapperből, zenészből, vagy ahogy sokan a fiatalok közül definiálnak, egy celebből fontos emberré váltam, akinek számít a véleménye, érdekli az embereket. Ez egy újabb csatorna, ahol el tudom mondani a véleményem.

– Te lázadsz, vagy csak az emberek szemét próbálod felnyitni?

– Amit teszek, a mostani viszonyok közt biztos, hogy lázadás. De ez nem az a fajta lázadás, mint amikor fiatalon szembeszállsz a szüleiddel meg a világgal. Ez nem egy céltalan lázadás. Én az emberarcú kapitalizmusra vágyom, ahol több ember érzi jól magát, mint rosszul. Ezért harcolok. Nem önzetlen indokból, hanem mert elsősorban magamnak szeretnék jobb körülményeket. De ez csak úgy tud működni, ha rajtam kívül mások is jól érzik magukat a bőrükben. Mert az emberiség kölcsönhatásban van egymással.

– Nem félsz sem elmondani a véleményed, sem bizonyos rendszerek ellen szólni. Mit gondolsz, meg lehet téged félemlíteni?

– Biztosan meg lehet, de én egy dolgot semmiképp nem tennék magammal szemben: nem keverném magam olyan helyzetbe, hogy ne legyen mit vesztenem. Biztos meg lehet félemlíteni, de nem igazán érzem, hogy bárki próbálna. Minél hangosabb vagyok, annál kevésbé tudnak velem mit kezdeni. Bírálatot sem igen kapok, az emberek inkább megpróbálnak nem törődni velem. Ott volt például a Himnusz átdolgozásának ügye...

– Arról milyen visszajelzéseket kaptál?

– Fontos tudni, hogy nem átdolgoztam a Himnuszt, hanem egy dalom refrénjeként használtam. Szerintem a Himnusszal való kontaktusból nem jött ki zenész olyan jól, mint én, hiszen megfogalmaztam a magyar emberek belső fájdalmát. Persze vannak olyanok, akik szerint meggyaláztam. Én mégis úgy gondolom, hogy Kölcsey a Himnusz szövegében ugyanazt fogalmazta meg, amit én, csak az akkori nyelvezettel.

– Idén jött ki a Drogsztár című albumod. Milyen volt a fogadtatása? Hogyan kell elképzelni egy Dopeman-dal születését?

– Jó fogadtatásra talált: öt napig ingyen le lehetett tölteni a dalokat, ezalatt húszezren töltötték le. Az embereknek, úgy érzem, bejött az új album. Én már nem nagyon írok dalszövegeket, olyan 5–6 éve. Leülök a stúdióban és elkezdek rappelni, fejben dolgozom ki a szövegeket. Egyébként öcsémmel közösen szerezzük a dalokat, aki egy kiváló dzsesszgitáros, de többfajta hangszeren is játszik emellett. Együtt dolgozunk.

– Öcséddel szoros a kapcsolatod, akárcsak a családod többi tagjával. Mennyire fontos a családod támogatása?

– A család szerepe nagyon fontos a mai világban. Az emberek egymás felé fordulnak újra, megnő a család szerepe. Nagyon jó, ha van kibe kapaszkodni. Az öcsémmel tulajdonképpen ilyen szimbiózisban élünk, valahogy az egész életünk annyira összefonódott a zenén keresztül, hogy nemigen vagyunk meg egymás nélkül.

– Boksz: hogyan kerültél vele kapcsolatba, és mit jelent számodra?

– A boksz az életem szerves része, pontosan megfelel az én mentalitásomnak. Tulajdonképpen olyan, mintha templomba járnék, amikor edzésekre megyek. Ez az a sport, amelyben teljesen őszintén megmutatkozik, hogy ki kicsoda, mindemellett egy nemes küzdősport is. Az élet abszolút le van benne modellezve.

– Miben hisz Dopeman?

– Római katolikus vagyok, szeretem a vallásomat, de nem zárom ki a többi vallás tanait sem. Meg vagyok győződve arról, hogy az emberek hite közös tőről fakad, mindegy, hogy ezt milyen formába öntik. Én hiszek Istenben, hiszek a jóban, hiszek a rosszban, hiszek önmagamban: próbálok minél jobb ember lenni saját lehetőségeimhez mérten. Ez nem jelenti azt, hogy szent lennék, sőt. Csupán próbálok több jót pakolni a kosárba, mint rosszat.

– Hogyan kell elképzelni téged a polgári életben, a színpadtól távol?

– Az a vicces, hogy nem tévednek azok, akik utcai vagánynak állítanak be, mert az is vagyok. Elég komplex személyiséggel rendelkezem. Amikor a kislányommal vagyok, azon igyekszem, hogy neki a lehető legjobbat adjam, de nekem nincs imidzsem.

– A kislányoddal készült egy közös dalotok is. Próbálod őt is bevonni a zenei iparba, vagy ezt a döntést inkább rá bíznád majd?

– Nincsenek terveim. Fölösleges tervezni. Amennyiben érdekli a zene, a lehetőség adott. De semmilyen konkrét tervem nincs ezzel kapcsolatban. Egyelőre csupán annyi a célom, hogy a lehető legtöbb szeretetet kapja tőlem. Egy biztos érzelmi alapot. Én csak egy dolgot szeretnék, mégpedig azt, hogy azt csinálja, amitől jól érzi magát.

– A budapesti nyolcadik kerületben nőttél fel. Ennek milyen hatása volt a személyiséged fejlődésében? Érezni lehet ennek a súlyát?

– Mindenki bizonyos adottságokkal születik. Biztosan van genetikai alapja annak, hogy én olyan lettem, amilyen, de biztos, hogy volt ebben meghatározó szerepe a környezetnek is. A nyolcadik kerület nekem egyfajta utcai bölcsességet adott. De nemcsak ilyen környezetben éltem. Ami mindig is nagyon fontos volt számomra, az a család. Amikor a családi fészekből kiléptem az utcára, egy teljesen más világba kerültem. Egy fantaszikus családban nőttem fel, a bűnözés meg a hasonló dolgok pont ezért nem tudtak elragadni sosem.

– A nyolcadik kerületet hogyan kell elképzelni? Milyen volt a te szemszögedből?

– Az a nyolcadik kerület, amelyben én felnőttem, az egy szocialista metaforája volt Budapesten a New York-i urbánus városrészeknek. Ez azóta nagyon sokat változott. Most már azt gondolom, hogy inkább nyolcadik kerület egész Budapest, mint amennyire a nyolcadik kerület az maradt, ami volt. A '80-as, '90-es években valóban volt még egyfajta vad romantikája, amiről a gettófilmeket forgatták.

– Hiányzik neked ez a vad romantika? Visszamennél, ha tehetnéd, akár egy-két napra?

– Ugyanabban a közegben töltöm most is az időmet, amelyben telt a gyerekkorom. Az utcákon mozgok, csibészek közt: nem is lehetne hiteles, amit teszek, ha egyfajta toronyból szemlélném a dolgokat. Meg nem is lennék rá képes. Amit én teszek olyan, mint egyfajta haditudósítás, de ehhez ott kell lenni a fronton.

– Te a néphez szólsz. Szegényhez, gazdaghoz, minden réteghez egyaránt?

– Igen, én mindenkihez szólok. Mindenkinek szembesülnie kell a valósággal. Azok, akikhez igazán el kéne jutnia az üzeneteimnek, azok pont a vezetők.

– A határon túli magyarságról mi a véleményed? Mennyire akarod őket megszólítani?

– Én szeretem a határon túli magyarokat. Azt gondolom, hogy az Unióban a sok negatív dolog mellett az a jó, hogy a határok megszűntek, ilyen módon szabad lett az átjárás. Sokkal jobban lehet ápolni a kapcsolatokat.

– Gyakran beszélsz arról, hogy a magyarországi magyarság egyre inkább megosztott. Ha ez a tendencia folytatódik, létrejöhet újra egyfajta Nagy Magyarország?

– Szerintem a határon túli magyarság, főleg az erdélyi magyarok sokkal tisztábbak tudtak maradni az idők folyamán, mint mi. A történelem folyamán rengeteg mindenkivel keveredtünk. Ami pedig a szélsőséges mozgalmak megerősödését illeti, az szerintem nem megosztás. Úgy gondolom, ez inkább arró szól, hogy a magyarországiak az alapján határozzák meg önmagukat, hogy mennyire kényelmes az életük. Ha ők kényelmesen élnének, azt se bánnák, ha Magyarországon császárság lenne. Az itteni emberekben nincs olyan nagy demokratikus vágy, mint az amerikai polgárokban. Amerika csak egy 300 éves állam, de ott az első perctől kezdve demokráciában élnek, el sem tudják képzelni, milyen a másik oldal. A határon túli magyaroknak is van egyfajta vágya az autonómiára, a jobb életre. De a megoldást sosem a szélsőségek jelentik, mert meg kell tanulnunk egymás mellett élni, másképp semmi sem tud működni. Furcsa ez egy gangsta rapper szájából, de hosszútávon csak a béke és a kézfogás lehet a helyes út.

A határon túli magyarsággal kapcsolatban nem lehet elmenni szó nélkül a kettős állampolgárság mellett sem. Amit, elmondom őszintén, nem támogatok. Szerintem ezt a határon túli magyarok nem azért kapták, mert bármilyen üzenete lenne. Az Európai Uniónak pont az a lényege, hogy megszünteti a határokat, egységesít. Viszont, ha megkapták a kettős állampolgárságot, elfogadom és elismerem. Ugyanakkor kitartok amellett, hogy aki Magyarországon adót fizet és hozzájárul az államkasszához, az dönthessen az itteni dolgokról. Én mindig is támogattam a kormánynak a határon túli magyarság felkarolásával kapcsolatos törekvéseit. Ez istenadta feladata a magyar kormánynak. Viszont az erkölcsi üzenete mellett, amivel egyetértek és támogatok, én egyfajta eszközként is tekintek erre a dologra, amivel nem tudok egyetérteni.

– Hogy fest a jövőképed állapolgárként és előadóként?

– A jövőképem, mondjuk úgy, elég borús. Az embereknek kell öntudatra ébredniük, hogy a komoly gondok a jövőben elkerülhetők legyenek és legyenek pozitív változások. Ami a zeneipart illeti, azzal elég nagy gondok vannak. Még amerikában is, ahol hozzánk képest dübörög a szórakoztatóipar. Látni lehet, hogy például a Twitteren kihasználva egy menő előadó meg tud élni, pénzt tud keresni. Itt, Magyarországon viszont elég ingoványos a talaj. Nincsenek meg azok a pontok, amelyeken keresztül a népszerűségedet pénzzé lehet tenni. De én nem idegeskedem: a népszerűségem töretlen, emellett mindent megteszek, ami tőlem telik. Ha majd úgy alakul, hogy váltani kell, akkor váltok, de annyi minden van még bennem és annyi embert érdekel a munkám, hogy nem tartom valószínűnek.

– Ha fel kéne sorolnod azokat a dolgokat, amelyek fontosak Dopemannek, mik lennének azok?

– Én nagyon fontos vagyok saját magamnak. Szeretem magamat, ezért tudom szeretni a világot is magam körül, bár sok esetben nagyon nehéz. Sosem gondoltam, hogy a zene szeretetét bennem valami felülírja, de úgy érzem, hogy a kislányom áll a legelső helyen, valamint a családom és a szeretteim. Meg az, hogy megtegyek minden tőlem telhetőt. A harc az, ami éltet, motivál, ha küzdhetek valamiért. Ezért van az, hogy 38 évesen elértem, hogy egy tízmilliós országban kiadtam több mint 500 ezer lemezt mindarról, amit tettem. Egy közismert ember lettem. Számtalan lehetőségem lett volna váltani, de sosem tettem. Én ezzel szeretek foglalkozni. Szeretem, ha pörög az életem. Az a gond, hogy a dinamikámat az emberek sokszor összekeverik a frusztráltsággal. Pedig én nem vagyok frusztrált. Imádom, hogy nem olyan az életem, mint például a Majkáé, aki bemegy egy valóságshow-ba és hullanak az ölébe a lehetőségek. Szerintem nincs elég tudása hozzá, de az emberek belemagyaráznak mindent. Én nem irigylem a sikerét, sosem zavart. Számtalan ember mögé építettem tartalmat. Ott voltam Ganxta Zolee mellett öt éven keresztül. Akkor mindenki azt mondogatta, hogy én vagyok Zoli jobbkeze. Pedig ha beleláttak volna az emberek a dolgok hátterébe, nem mondták volna ezt. Amikor Majkát felfedeztem és toltam előre, az emberek ugyanezt illesztették rám, de nem zavart. Sosem zavart. Ami jó és erős, azt nem lehet elnyomni. Pedig engem számtalanszor probáltak, főleg az utóbbi időben.

– Elértél mindent, amit szerettél volna? Vannak még céljaid?

– Hogyne lennének. Például ki kell adnom még nagyon sok jó lemezt.

– Az életed során kik voltak azok, akik a legnagyobb hatással voltak rád?

– Elsősorban a szüleim és a lányom. Ami a példaképeket illeti: nagy hatással volt rám egy Eazy-E nevű rapper, aki meghatározó volt a pályám szempontjából. Nem csak zeneileg, hanem gondolkodásban, stratégiában egyaránt. Az ökölvívás kapcsán James Toney a példaképem, akit egy fantasztikus egyéniségnek tartok. De mondhatnám Szántó Öcsi bácsit, az olimpikonokat, akikkel együtt edzek, vagy akár a beteg gyerekeket gondozó alapítványokat. Folyamatosan kölcsönhatásban vagyok a világgal. Ott vannak például a határon túli magyarok. Szeretek külföldön fellépni, mert eddig mindig remek volt a hangulat. Éreztem az igazi vendégszeretetet, amivel fogadtak. Ezt mindig nagyszerű érzés átélni.

Szécsi Zsolt