Magyarország, 2011.03.15.
Talpra magyar, hí a haza...
Pontosan 1975.03.15-én tettem meg az első lépéseimet, öt nappal az egyéves születésnapom előtt. Ezért ilyenkor nemcsak a nemzet, de még a család is ünnepel. Ma néztem a tévét. Láttam az ország legnépszerűbb embereit...
Láttam Orbán Viktor beszédét. Imádtam, ahogy Hobó szavait visszhangozta. Bár ha az igazat mondta volna, akkor módosítja az örök klasszikust: Oly sokáig voltunk lenn, hogy már az sem fáj ha lentebb leszünk...
Minket ugyan nem bánt semmi. Ne legyünk naivak, nincs itt senki becsapva. A szemünk előtt zajlik minden, és esszük két pofára...
Aztán ott voltak a Való Világosok. Jótékonysági hetük lesz. Nem akarok rosszmájú lenni, de az egész akció olyan álságos és őszintétlen, hogy csak úgy süt. Hiába próbálkozik a kamera, szól az édeskés zenei háttér és folynak a könnyek...
Túl sokat veszekedtek már az új csillagok, ideje szerethetővé tenni őket. Csak az a baj, hogy még ezekben a szívet dobbantó szituációkban is hitványnak látszanak. Látja ezt más is rajtam kívül :D?
Jobb maradni a jól bevált intrikánál. Testhezállóbb, mint ez a kamu missziós tudat. Azt úgyis szerette a tömeg. Legalább a tévében nézheti magát, nem kell kibattyogni a tükörig...
X-Faktorosok? Már dalokat sem csinálnak. Minek? Így is kapnak kitüntetést, indulnak a nemzetközi versenyeken. Az éneklésükről nem is beszélek. A hangtalan, Gollamra hajazó srác olyan elismerést kap, mint Stevie Wonder. Kemény...
Aztán a nap végén láttam, ahogy édesanyám az öcsémmel a kedvenc dalát hallgatja. Szólt a Smile és eszembe jutott, hogy van egy gyönyörű kislányom, fantasztikus családom, pár igazán jó barátom. A világ tele van csodákkal, és én mindig úgy éltem, ahogy szerettem volna. A nehezebb úton, de megvalósítottam a legnagyobb álmaim. Bár most nehéz és sötét idők járnak, mégis okunk van a mosolyra mert az élet a végén mindig, mindent rendbe tesz...
Talpra magyar! Let's smile :D
